Új jelszó kérése

Hírlevél

Termékajánló

Házhozszállítás

Szállítás :)

Fizetési megoldások

Kézműves mesterek

Balogh Károlyné - szalmafonó

 A szalmafonás – bár nem tartozik a népi mesterségek közé – évszázados múltra tekint vissza. A XVIII. században az aratás befejezésékor tapasztalt jóleső érzés felszabadította a magyar ember közmondásos kreativitását, és koszorúkat, boronákat és egyéb tárgyakat készítettek az ügyes kezek, amelyekhez természetesen szokások és babonák is kötődtek. A szalmafonás hamar elismert mesterség lett, de a gépi aratás bevezetésével szinte eltűnt. Az utóbbi évtizedek folyamán számos próbálkozás és táborok során próbálták feléleszteni. Az Alsó-Berettyó mellékén e mesterség kevés képviselői közzé tartozik Balogh Károlyné.

 Erzsike néni már több mint húsz éve gyakorolja hivatásszerűen a szalmafonást. Még kisgyermekként az édesapjától tanulta meg, hogyan lehet hagyományos tárgyakat, mint például boronák, csigák készíteni. Tudása sosem veszett el. És mikor évekkel később 1991-ben Törökszentmiklóson egy szalmafonó pályázatra beküldött szalmacsigával nyert, és bejutott egy az akkor a szenttamási Almássy-kastélyban megrendezett szalmafonó táborba, többé nem volt visszaút. Az évenként megrendezett szalmafonó alkotótáborokban a résztvevők folyamatosan tanultak egymástól, és hamar – miközben népszerűsége is rendületlenül nőtt – nemzetközivé is vált az esemény, ahol a későbbiekben már mint oktató is számítottak rá.

 Időközben a pályázatra beküldött csigák kiállításra kerültek, és Erzsike néni tudománya elismert lett, így azt az elmúlt 20 évben számos táborban, tanulmányúton – többek között Erdélyben, Bácskában és a Felvidéken is – megmutathatta. Ezeken a tanulmányutakon a határon túli magyaroktól is számos fogást lesett el. Sőt 2000-ben olyan szalmakonferencián is vett részt, ahova 11 országból érkeztek a résztvevők tapasztalatot cserélni.

 Erzsike néni tagja lett az Országos Szalmafonó Baráti Körnek, alkotásaival és művészetével számtalan kiállításon és fesztiválon vett részt, több pályázaton nyert oklevelet és nívódíjat. Vándorkiállítása is járta az országot. 1999-ben Kisújszállás Városa az Arany János-díjjal tüntette ki.

 Művészetében jól keverednek a hagyományőrzés és a modern kor igényei. Egyformán készít hagyományos szalmacsigákat, boronákat, szalmababákat, csuhéfigurákat, illetve a megrendelők igényei szerint kialakított csendéleteket, díszdobozokat, karácsonyfadíszeket és szalvétagyűrűket. Sőt néhány lélegzetelállító alkotás is fűződik a nevéhez, mint például az Árpád-házi királyok arcképcsarnoka vagy számtalan település címere.

Illyés Ferencné - hímző

 Az Alsó-Berettyó mellékének települései egyúttal a Nagykunsághoz is tartoznak, ahol az ott élők büszkék kun őseikre és ápolják hagyományaikat, sajnos történelem hosszú évszázadai alatt sok emlék feledébe merült. Szerencsére a kunhímzés nem tartozik ezek közzé. A lelkes és ügyes kezű asszonyok alkotásai őrizték meg számunkra a Nagykunság e keleti elemeket tükröző művészetét. Hiszen a kunhímzés motívumaiban hasonlít többek között a tatár hímzésre erősítve a keleti lovasnépi múltunkat. Mint sokmás hagyományos tevékenységnek a hímzés számára sem volt előnyös a XX század rohanó világa és a tömegesítés. De szerencsére ösztönös vonzalmunk a széphez és a múltunkhoz segített túlélni ezt az időszakot, és ma már olyan ügyes kezek ápolják ezt a hagyományt, mint Illyés Ferencnéé.

 Elmondása szerint már gyerekkorában anyukájától megtanulta a hímzés alapjait, és azonnal bele is szeretett, így 18 éves korában jelentkezett a Háziipari Szövetkezetbe, ahova később a munkája mellett folyamatosan bedolgozott, ekkor tanulta meg a kunhímzés alapjait is. A nagy áttörés művészetében akkor következett be, amikor már nyugdíjasként kunhímzést akart ajándékba adni egy távoli ismerősének, de nem talált sehol, ezért hát hímzett egyet, és innentől nem volt visszaút, sorban születettek a szebbnél szebb terítők, párnahuzatok, futók és más kézimunkák.

 Először 2002-ben a Déryné Művelődési Házban volt kiállítása, azóta számtalan helyen megfordultak munkái: Karcag, Berekfürdő, Tiszafüred, Budapest és Túrkeve. Mostanában is folyamatosan hívják kiállításokra, ahová mindig a kun népviseletében megy, amelyből bizony már nem sokat találunk a világban. A Nagykunsági Népművészek Egyesületének alapító tagja.

Művészetének elsődleges célja, hogy megőrizze az ősi kun nép szép, színes motívumait, hogy ne vesszenek a feledés homályába. Az évek során folyamatosan fejlődik, és tanul meg új motívumokat a legkülönbözőbb forrásokból úgymint asszonyoktól, néprajzi kutatóktól vagy éppen hagyományokat bemutató könyvekből. Motívumait általában saját maga rajzolja, ahogy a cérnákat is ő választja ki, miután az hosszú és aprólékos, ám tökéletes alkotás után, akár hónapok alatt készül el egy-egy nagyobb kézimunka.

A kunhímzés motívumai között nincs kedvence, vagyis ez nem teljesen igaz, mert mindig az éppen aktuálisan készülő a kedvence, és alig várja, hogy a kezei között kinyíljon egy-egy motívum. Ahogyan ezt vallja is: szívvel is kell varrni nemcsak tűvel.


Luka Lajos – vesszőfonó, fűzbútor készítő, népi iparművész

  A vesszőfonás vagy kosárfonás a fa megmunkálásának egyik legősibb tudománya, a világon mindenhol előfordul, így természetesen a Kárpát-medencében is. Manapság, mint oly sok esetben, a tömegtermelés és a felgyorsult világunk ezt a hagyományos mesterséget is visszaszorította, és sajnos már csak a legritkább esetben találkozhatunk vele.

 Az Alsó-Berettyó mellékén ezt a szép ősi mesterséget túrkevei Luka Lajos műveli még. Lajos bácsi 1945-ben született, és az általános iskola elvégzése után ipari tanuló lett, ahol 1959-ben már megismerkedett a kosárfonással. Az iskola után a helyi kosárfonó üzemben lett szakmunkás, vagyis már több mint 50 éve műveli mesterségét. Rövid ideig kényszerűségből eltávolodott a kosárfonástól, de a kilencvenes évektől egyéni vállalkozóként újra az eredeti szakmájában dolgozik.

 Hamarosan megtalálta az egyensúlyt a mai piac diktálta igények és a hagyományőrzés között. A megfelelő vevőkör kialakítása mellett 1998 óta zsűrizteti termékeit, és a képző és iparművészeti lektorátusnál, és Magyar Művelődési Intézetnél, vagyis mai nevén a Hagyományok Házánál összesen már 35 terméke kapott zsűriszámot. 2002-ben megkapta a népi iparművész címet. Folyamatosan vesz részt kiállításokon, pályázatokon. Egyéni kiállításai voltak már Karcagon, Berekfürdőn, Budapesten, Bicskén, Szolnokon, Kecskeméten, Debrecenben és természetesen Túrkevén is, illetve műveit már Franciaországban, Burgenlandban illetve a felvidéki Rozsnyón is megcsodálhatták már. A „Pro Renovenda Cultura Hungariae” pályázaton különdíjazott lett 2002-ben, a „VII. Országos Népi Mesterségek Művészete” pályázaton megosztott első helyezést ért el 2003-ban. A Nagykunsági Népművészek Egyesületének alapító tagja.

 Munkáiban a hagyományos paraszti kultúrában meglévő archaikus formák mellett jól megférnek a modern lakáskultúrába illő tárgyakkal. Termékeinek legyenek azok különféle tárolók, gyümölcskosarak, bevásárló kosarak vagy éppen bútorok minden háztartásban lehet helyet találni, különösen büszke a bécsi szoknyás fotelére, amely igazi sajátosság a maga nemében. Megrendelések elkészítése folyamán szívesen veszi a megrendelők mind újabb egyéni igényeit, amelyek meg nem szűnő kihívást jelentenek mesterségében.

Pinczésné Soós Gyöngyi - csipkeverő, népi iparművész

 A csipkékről és a csipkeverésről a legrégebbi írásos források a XVI. századból származnak, az Európaszerte híres itáliai, brüsszeli csipkék sorába méltán illeszkednek a magyarországiak is, amelyek közül a halasi csipke a leghíresebb. A csipkeverés nehéz, ámde gyönyörű, ősi mesterségét az Alsó-Berettyó mellékén is ápolják az asszonyok.

 A karcagi Pinczésné Soós Gyöngyi a csipkeverés mesterségét űzi, ezenkívül kunhímzést és a horgolást is műveli. Már gyermekkorában megszerette a kézimunkázás, szívesen horgolt és hímzett, tehetségére már tanárai is felfigyeltek, és munkái az „Alkotó Ifjúság” kiállításokon szerepeltek. Mikor iskolái után visszatért Karcagra, megtanulta édesanyától a régóta vágyott művészetet, a csipkeverést, eleinte csak kedvtelésből űzte új tudományát, de kilencvenes évektől kezdve előtérbe került az életében a csipkeverés. Első bemutatójára 1998-ban került sor, azóta pedig számos meghívásnak eleget téve tartott bemutatókat kiállításokon, táborokban, vásárokban és már kézműves rendezvényeken éppúgy Magyarországon, mint a határon túl is az alábbi helyszíneken: Törökszentmiklós, Túrkeve, Berekfürdő, Budapest, Tiszafüred, Bicske, Karcagon több ízben, Kézdivásárhely, Kismarton, Rozsnyó, Franciaország. Jelentősebb kiállításai voltak: Karcagon az Országos Csipke Kiállítás (2000, 2002,2005), illetve Budapesten az Iparművészeti Múzeumban „A Móga csipke és a karcagi csipketelep” kiállítás 2004-ben.

 A csipkeverés művelése során nagy gondot fordít a hagyományok ápolására, folyamatosan kutatja a régi, karcagi és nagykunsági csipkeverés múltját, és próbálja a régi motívumokat az utókornak megmenteni. 2003 óta csipkeverős szakkört vezet, hogy az jövőnek legyen hol ellesni a technikákat.

 A hagyományos minták mellett, saját motívumokat is tervez, elsősorban a karcagi hagyományokat követi, de előszeretettel használ más motívumokat és eltérő technikákat is.

 Számos csipketerméke lett zsűrizve, mint például terítő, gallér, kitűző, szélcsipke vagy fejdíszek. 2008-tól népi iparművész.

 A csipkekeverés mellett előszeretettel folytatja a kunhímzést is, amelyben a régi hagyományos motívumokkal dolgozik, egyaránt készít színes és fehér hímzést is.

 

Sudár Anette - fazekas

 Népi fazekasságot tanult Karcagon, egészen fiatalon már díjat nyert az „Alkotó ifjúság” megyei pályázatán.
Kerámiái mégsem népi ihletésűek, bár alapvetően a korongozáson alapulnak: az alkotót a szabadabb gondolkodásmód olyan területre vitte, amely nagyobb művészi szabadságot biztosít számára, mint a népi kerámia tradicionális hagyománya. Sajátos és különleges formavilágot hozott létre, melyet egyrészt a mediterrán kultúrkörből merít, de munkáiban fellelhető a Túrkeve határában szép számmal talált bronzkori kerámiák formavilága is.
  Meghatározó volt találkozása a raku-technikával, melyet Kun Éva kerámikus iparművésztől sajátított el. Az archaikus formák és a rusztikus felületek alkalmazása következtében tárgyainak önálló karaktere, egyedi színvilága van.
  Kiállításai:
Mohács (1999); Papi Lajos Alkotóház, Kisújszállás (2001); Művelődési Ház, Kenderes (2002); Auchel, Franciaország (2004); Vadász Pál Kiállítóterem, Túrkeve (2006); Művelődési Központ, Kisújszállás (2007); Városi Művelődési Intézmény, Túrkeve (2009); Vadász Pál Kiállítóterem, Túrkeve (2010); Korda Vince Művészetoktatási Intézmény, Kenderes (2011); Vadász Pál Kiállítóterem, Túrkeve (2011) Református templom galériája, Túrkeve (2012)

 

Szabóné Bordács Zsuzsanna

"Magamról: Szabó Andrásné vagyok a Herman Ottó Természetvédő Kör által működtetett Kézműves-ház szakmai vezetője.
1988-ban szereztem diplomát a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán, majd 20 éven keresztül a túrkevei Petőfi Sándor Általános Iskola tanítója voltam.
Már ekkor is szenvedélyesen vonzódtam a népi kézműves technikákhoz, természetes anyagokhoz.
Igyekeztem megtanulni minél több dolgot e területen. Amennyire csak tehettem, ezt igyekeztem át is adni munkám során a tanítványaimnak.
  Jelenleg nagy örömömre szolgál, hogy olyan munkakört láthatok el, ami számomra oly kedves.
Továbbra is gyerekekkel is foglalkozhatom, s ráadásul a kézműves technikák megtanítása, megszerettetése a fő feladatom.
Folyamatosan igyekszem újabb és újabb részét megismerni ennek a hatalmas területnek, hogy választékot tudjak biztosítani a hozzánk fordulóknak."

 

Takács Eszter - fazekas

 Az Alsó-Berettyó mellékén, de még az egész országban is köztudott, hogy Mezőtúr a fazekasság otthona, az itt található agyag optimális alapanyag volt a kerámiáknak, a legendák szerint a mezőtúri agyagot lehetett a legvörösebbre kiégetni mind közül. Hagyományosan a mezőtúri mázas edények zöld színűek voltak, a formavilágot tekintve a butellák, kulacsok, kancsók különösen a Miska-kancsók maradtak fent az utókor számára. Ahogy a modern társadalom megjelent a mezőtúri fazekasság jellemzői is változtak, új minták, motívumok, használati tárgyak alakultak, de egy valami mindig állandó maradt az itteni fazekasok által képviselt minőség, hiszen abban biztosak lehetünk, aki Mezőtúron tanulta ki a szakmát, azt jól megtanították.

 Takács Eszter is a mezőtúri iskola képviselője, ugyan nem kézműves családból származik, de amikor gyerekként először járt a híres Fazekas Szövetkezetben nem volt számára kérdés, hogy fazekas lesz. Pályája első 10 évében széria termékeket készített, de az adta már számára azt a biztonságot és rutint, amellyel a saját egyedi termékeit kivitelezni tudja.

 Művészetében a hagyományos népi motívumok, a mezőtúri és a korondi szín- és formavilág található meg, de ugyanakkor a modern formavilág és igények is fellelhetőek.

 A zsűriztetett termékeivel kiállításon is részt vett, például Békéscsabán és a Mesterségek Ünnepén. Kerámiaival bejárta Európát is franciaországi és ausztriai vásárokon és fesztiválokon is jelen volt. Tagja a Békés Megyei Népművészeti Egyesületnek, 2012-ben megkapta a Mezőtúr Városért Díjat.

 Kerámiáit számtalan rendezvényen és fesztiválon lehet megtalálni, például a Budapesti Karácsony Vásáron, illetve a környékbeli hagyományőrző és a gasztronómiai fesztiválokon.